Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A kampány és az újságíró Bajomi-Lázár Péter, Kreatív, 2006. július 4. Az újságírókra a legkülönbözõbb címkéket ragasztják. Hol a párt katonáinak vagy a lélek mérnökeinek nevezik õket, hol a demokrácia õrkutyáinak vagy a közvélemény tolmácsainak, hol pedig az információk kereskedõinek vagy sajtómunkásoknak. E címkék azt is jelzik, hogy az újságírók társadalmi szerepének megítélése korról korra és országról országra változik. Az újságírásnak nincsenek egyetemes szabályai. A szakma normái éppoly változatosak és éppoly gyorsan változnak, mint az erkölcsi normák. Sokszor egyazon országban és korszakban is együtt élnek a különbözõ szakmai szerepfelfogások – ez lehet a 2006-os magyarországi parlamenti választási kampány egyik tanulsága is. Az újságírás történetének két markáns megközelítési módja van. Az egyik szerint az újságírás története a sajtószabadságért vívott küzdelem története. E megközelítés az újságírás történetének azokra a mérföldköveire összpontosít, amelyek a sajtószabadság mellett érvelõ teoretikusok egy-egy mûvének vagy a sajtószabadság kikiáltásának elsõ példáit jelölik. A másik jellemzõ megközelítés az újságírás történetét a szakmai professzionalizálódás történeteként ragadja meg. Eszerint az újságírás történetének mérföldköveit azok a fejlemények jelentik, amelyek során az egyszemélyes kiadóvállalatok helyét fokozatosan átvették az emberek ezreit foglalkoztató, az egyes munkafázisokat megosztó, modern médiabirodalmak, és e rendszereken belül kialakult a modern újságírói szakma. E két megközelítés persze nem zárja ki egymást, és mindkettõ fontos adalékokkal szolgál az újságírás társadalmi szerepének vizsgálatához. Ám mindkét megközelítési mód gyengéje, hogy erõsen teleologikus: történelemszemléletét az a kimondatlan meggyõzõdés vezeti, hogy a történeti fejlõdés egyben valamiféle társadalmi fejlõdést is jelent. Mindkettõ azt sugallja, hogy az újságírás legtökéletesebb formája az, amelyet ma számos nyugat-európai és angolszász országban láthatunk: a szólásszabadság jogával élõ, de a társadalomnak felelõs, a közügyekrõl kiegyensúlyozottan tájékoztató, de a demokrácia iránt elkötelezett újságírás. Persze meggyõzõ érvek szólnak amellett, hogy valóban ez az újságírás eddig ismert legkiforrottabb módja – csakhogy a jelek szerint a magyar újságíró-társadalomban sokan nem osztják ezt a nézetet. Természetesen számos olyan újságíró volt, aki a kampány alatt elkiismeretes és kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekedett, és nem egyszer felemelte szavát, amikor a durvuló választási kampányban a demokratikus alapértékeket látta fenyegetettnek. Õk voltak azok, akik a demokrácia õrkutyáinak tekintették magukat, és a legfontosabbnak a nagyközönség szolgálatát tartották. De nem kevesen voltak azok is, akik szerint a cél – pártjuk választási gyõzelme – szentesítette az eszközt, és ezért kettõs mércét alkalmazva, a kiegyensúlyozott tájékoztatás eszményét félredobva csak azokat az információkat és véleményeket közölték, amelyek szeretett pártjukra jó fényt, az összes többire rosszat vetettek. Õk voltak azok, akik valamely párt katonáivá szerzõdtek. És volt számos olyan újságíró is, aki hûvös távolságtartással figyelte a választási kampányt, kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekedett, de a szavát nem emelte fel akkor, ha a demokratikus normák megsértését tapasztalta. Õk voltak azok, akik az eszmék és az információk pókerarcú kereskedõinek tekintették magukat, vagyis nem a közönséget, nem valamelyik pártot, hanem a tulajdonost szolgálták. A különbözõ szerepfelfogások mögött különbözõ motivációk állhatnak. Korántsem biztos, hogy a tudatlanság vagy a cinizmus vezette azokat az újságírókat, akik szakítottak a kiegyensúlyozottságra törekvõ, de a demokratikus értékek iránt elkötelezett újságírással. A magyar újságírók jó része egzisztenciális függõségben él – ez pedig sokszor kiszolgáltatottá teszi õket a politikai pártok vagy a tulajdonosok akaratának. Bajomi-Lázár Péter Médiakutató, fõszerkesztõ A kampány és az újságíró, Kreatív, 2006. július 4.